Elsőre azért vicces, valljuk be. Másodjára nem. Megvan a béke-Nobel, gratulálunk magunknak.

Nyolcmillió svéd korona a pénzdíj érte, az úgy 260 millió forint, a legfrissebb népszámlálási adatok szerint minden EU-polgárnak jár 51 fillér, ha szétosztják. Kimondottan viccesre sikerült Orbán Viktor időzítése is: pont aznap reggel betámadni az EU-t, hogy ők milyen durvák velünk, amikor kiosztják a Nobelt – jó, persze, nem sejthette, de egy mosolyt akkor is megér a dolog.

Ennél már sokkal kevésbé megmosolyogtató a kérdés, hogy mi lesz ezzel az egész EU-val, mert hát bajok vannak, ez nem vitatéma. Itt vagyunk egy jókora gazdasági válság közepén, szenved mindenki, a nemzeti gazdaságok épp úgy, mint a globális. Az EU előtt óriási kihívás, hogy ezt hogyan kezeli, kis túlzással akár a léte is múlhat rajta, de magáért a válságért az Uniót hibáztatni nehezen lehetne. Valószínűleg csak rosszabb lenne a helyzet, ha külön-külön próbálkoznánk megoldani a bajokat. Legyen elég például arra gondolni, hogy az előző nagy válság azért is lehetett nagyon mély, mert amikor jöttek a bajok, az egyes államok egymás ellenében is próbálkoztak kilábalni belőle, így keresztbe verve egymás kísérleteit.

De a hétköznapok problémáin túlnézve azt kell mondani mégis: történelmileg teljesen megérdemelt ez a Nobel. Vannak most bajok, és persze hogy az ember a jelent látja, de ha jól belegondolunk, nagyjából az írás és a kerék feltalálása óta kevés gondolat tett többet a világ élhetővé válásáért, mint az európai egység feltalálása.

Mert őszintén, ha csak hetven éve valaki azt mondja, hogy létre fog jönni egy szervezet, amin belül a franciák és a németek egymás legnagyobb szövetségesei lesznek. Vagy hogy majdhogynem elméletileg is sikerül kizárni egy újabb európai háború lehetőségét is, mert hát miért verekedjünk olyanért, ami közös. Vagy azt, hogy el lehet felejteni az útleveleket. Közös pénz, közös parlament, közös bíróság. Felsőbb szintű, igaz, csak részleges kontroll az állami kormányok fölött, ami egyszerre biztosítja a nemzeti önállóságot, de mégis vissza képes fogni a kormányokat, ha valami nagyon nagy hülyeséget csinálnának. Hogy bajok és feszültségek lesznek, de olyan szintűek, mint akár csak a történelmi távon röhejesen kevés hetven évvel ezelőtt, meg azelőtt is folyamatosan évezredeken át, már nem. Ha valaki ilyet mond valamikor 1942 tájékán, na az azért elég komoly utópiának tűnhetett volna. Nem tudni, mit hoz a jövő, de akik kitalálták az EU-t, elérték, hogy megszülethessen az európaiak első két-három generációja, akik joggal bízhatnak abban, hogy az egész életüket békeidőszakban élhetik le. Mi ezt lazán kezeljük, de a történelem folyamán Európában ilyen még nem volt.

Persze, nem tűnik nagy dolognak az EU, könnyen megszokja az ember a jót. De azért az, hogy sikerült elkezdeni megvalósítani, egész értékelhető részeredményekkel valami olyasmit, ami ezen a kontinensen az elmúlt ezerötszáz évben nem jött össze senkinek, azért tényleg nem kis szó.

Vajon ha olajat találnának Belgrád alatt, kiadnánk a szerbeknek Magda Marinkót?

A kérdés persze csak teoretikus, legalábbis tegnapig mindenképp az volt. Ahogy elméleti szerencsére az a felvetés még most is, hogy mi volna az illetékes miniszterek sorsa, ha mondjuk a balástyai rém rokonai összegyűjtenének néhány milliárd forintot, és a kormány elfogadná tőlük, csak hogy ezért szabadon engedjék szegény ártatlant. Túlzónak tűnhet a példa, pedig lecsupaszítva valóban ennyiről van szó most: ha jól áll össze a kép, Magyarország kormánya némi anyagi előnyért cserébe szabadon engedett egy baltás gyilkost.

Más lehetőség is létezik persze a magyarázatra, például az, hogy sem Martonyi János, sem Navracsics Tibor, sem bárki beosztottjuk a minisztériumaikban nem tudta, hogy Ramil Safarovot nemzeti hősként ünneplik Azerbajdzsánban egy alvó örmény meggyilkolásáért, vagy tudták, de nem sejtették, hogy ha kiadják az azerieknek őt, akkor ott szabadon fogják engedni. Az ilyen tévedést nagyon könnyű elkerülni, még csak a hírszerzés sem kell hozzá, elég, ha van egy ember a KIM-ben vagy a külügynél, aki olvas újságokat – vagyis ha elfogadjuk a kormányzati magyarázatot, hogy ők nem sejtették, hogy otthon szabadon fogják engedni a gyilkost, akkor csak rosszabb a helyzet.

De rendben, lépjünk túl az erkölcsökön és az alapvető emberi jóízlésen, ismerjük el a tényt, hogy Magyarországnak pénzre van szüksége, az pedig nekünk nem igazán van, az azerieknek meg igen. Megesik az ilyen, Kína belpolitikáját sem szeretik sokan, de ha velük üzletelünk, gazdagabbak ők annyival nálunk, hogy olyankor befogjuk az orrunkat és ne nézzünk oda kicsit. Csakhogy Azerbajdzsán nem Kína, és talán az ő kedvükért nem kéne összeveszni egyszerre a teljes Nyugat-Európával, az Egyesült Államokkal, és egyáltalán a világ bármelyik kultúrállamával, ahol nem divatos szomszédos országok polgárait lefejezni a nemzetiségük miatt. Az országunk nemzetközi megítélése egyébként is gyatra, nem biztos, hogy ilyen helyzetben a legjobb ötlet önként szolgáltatni a támadási felületet saját magunk ellen. Ráadásul az ellenoldalon az az örmény nép áll, akik a világ szinte minden országában jelen vannak – például amikor már péntek este megérkezik a villámgyors számonkérés az Obama-kormánytól, nyugodtan eszébe juthat bárkinek, hogy a másfélmillió amerikai örmény szavazataira ők is számítanak a választásukon. Talán majd lassan tudatosul a mi kormányunkban is, kikkel kerültek szembe és mekkora öngólt lőttek.

Bár kérdéses, mekkora erre a remény. A baltás gyilkost péntek délben engedték haza – most szombat van, és egyelőre nem olvashattuk sehol sem Martonyi, sem Navracsics lemondó nyilatkozatát. De még csak egy egyszerű kormányzati bocsánatkérést sem. Ahogy adósak az illetékesek még azzal a magyarázattal is, hogy ha páran annyira büszkén hirdetik, hogy a magyar kormánynak állítólag nem diktálhatnak brüsszeli diplomaták és washingtoni bankárok, akkor miért vásárolhatja fel az egészet egy közép-ázsiai féldiktatúra. Türelmesen várunk.

Hát vége. Minden idők legjobb olimpiája volt a londoni, pedig komolyan nem gondoltam volna Sydney után, hogy ilyet le lehet írni valamikor a közeljövőben. De így történt. Elképesztő két hét volt ez, gyakorlatilag minden létező szempontból. Jó dolog most összegezni.

Nyolc arany, ami valami brutális. Ott voltunk, ahol Sydneyben és Athénban – egyszerűen döbbenetes és csodálatos. Őszintén szólva attól félek, nehogy túl csodálatos legyen. A magyar sport ugyanis továbbra is hatalmas nagy bajban van, legalább akkorában, mint a pekingi három arany idején. Néhány zseni most el tudta érni, hogy a világ ebből semmit ne vegyen észre, de továbbra is kevés pénz, alig sportoló gyerekek, a legrosszabb ellenségünknek sem kívánt felkészülési feltételek a profijainknak. Semmi nem változott. Pedig ha valamire, erre érdemes fordítani az egyébként is sportra szánt pénzeket Debrecen vagy Felcsút stadionja helyett.

És végre nem csak a győzteseknek tudunk örülni. Soha ilyet még nem láttam, mennyire boldoggá tette ezt az országot egy ezüst- vagy egy bronzérem, de még az egyszerűbb helyezések is. Ez pedig hihetetlen jó, azok után, hogy itt sokáig tényleg csak az számított embernek, aki olimpiai bajnok lett. Pedig gondoljunk csak bele, ha bármelyikünknek azt mondanák, hogy ő mondjuk a hatodik legjobb a világon abban, amit csinál…hát én az örömtől vinnyogva négykézláb rohannám körbe a Városligetet, és szerintem mást is legfeljebb csak az tartana vissza ettől, hogy messzebb lakik. Szóval igen. Végre boldoggá tettek a helyezések is.

Gyorsan hadd tegyem is hozzá: minden magyart. Megindult egy nagyon idióta vita itt az olimpia alatt, jobboldali műmagyarkodók sulykolták napokon keresztül, hogy a baloldaliak vagy a liberálisok a magyarok ellen szurkolnak valójában, és igazán nemhogy nem is örülnek a sikereknek, csak a frusztrációjuk tombol – hát ezt nem fogom sosem megérteni, sőt, a legrondább hazugságnak tartom. Persze, volt egy nem túl jóra sikerült, ironikusnak szánt írás, de hogy az emberek ennyire ne értsék az iróniát, hát az azért furcsa volt. Akiket én láttam, egyformán örültek minden magyar sikernek, tökéletesen függetlenül attól, hogy a politikáról mit gondolnak. Szóval felejtsük is ezt el.

Már csak azért is, mert most tényleg büszkék lehetünk erre az országra. Itt, Közép-Európában annyira gyakori a rossz irányú, mások ellenében értelmezett nemzetieskedés, hihetetlen jó, hogy legalább négyévenként két hétre előtérbe kerül a jó fajta nemzettudat, amikor sikeres magyarok fognak össze minket, és mindenki a magáénak érezheti az ő eredményüket, akkor is, ha ő maga semmit nem tett érte. Nem kell ezen fanyalogni. Az emberi faj nem élte volna túl az elmúlt pár ezer évet sem valamilyen játék, sem a játékban szurkolás nélkül. Nem véletlen nagyon okos találmány ez az olimpia.

De persze az egész csak akkor ér valamit, ha előhúzunk belőle valami gyakorlati hasznot is. Nem is csak a nagyobb dologra gondolok itt, hogy más sikeres magyarok ösztönözzenek minket arra, hogy próbáljunk a legjobbak lenni abban, amit csinálunk. Maradnék a legnyilvánvalóbb szálnál, a sportnál. Ha Gyurta és Risztov győzelme egy kisgyereket is rávesz arra, hogy megkeresse a legközelebbi uszodát, ha a látványos sportműsorok hatására egyetlen felnőtt is úgy dönt, hogy lemegy munka után futni egyet, akkor már megérte az egész. És ha sokan tennének így, akkor nem csak a sportszeretet miatt lehetne ezt mondani, hanem a számok is ezt mutatnák, végre például nem kéne furcsa érzésekkel néznünk a statisztikákat, hogy tíz évvel rövidebb ideig élünk, mint bárki más a kontinensen, hogy csak a legalapvetőbbel kezdjem.

És persze az olimpia még nekünk sem csak a magyarokról szólt: a britek iszonyúan odatették magukat, a nyitó-, a záróünnepségen, és végig az egész olimpia alatt sütött az érzés, hogy mennyivel jobb mindez, mint Peking volt. És ezt az európai mentalitásnak köszönhetjük. Nem mindenáron gigantikus volt ez az olimpia, mint Kínában, hanem emberléptékű, és pont amiatt imádnivaló. Egyszerűen tökéletes. Az apróbb hibákkal együtt is – nem erőszakkal a legnagyobbak akartak lenni, hanem őszintén, lelkesedésből csinálni valami élvezhetőt. És így lett ez az olimpia a legnagyobb. Nem túlzás azt mondani: európainak lenni a legjobb dolog, ami a huszonegyedik században az emberrel történhet, és az angolok most tökéletesen megmutatták, hogy miért.

Szóval kösz, London. Szép volt.

Most már őszintén megmondhatom: szurkoltam egy kicsit, amikor jöttek a hírek erről az undorító pécsi gyilkosságról, hogy ne cigány, ne külföldi, ne valami módon könnyen felismerhető származású legyen a gyilkos. Most, hogy kiderült, hogy a gyanúsított tényleg az, természetesen eszem ágában sincs sajnálni őt, de nagyon szomorúan, és enyhe undorral figyelem, micsoda reakciók érkeznek.

Megy itt nagyban a cigányozás, amire első körben csak azt tudom mondani: a nemi erőszakok közel száz százalékát férfiak követik el, mégis nagyon rossz néven venném, ha engem, meg úgy általában minden férfit potenciális erőszaktevőként azonosítanának egy születési, és a mindennapi kultúrában, életvitelünkben is dominánsan megjelenő tulajdonság (nevezetesen hogy férfiak vagyunk) alapján. Ugyanilyen hiba volna egyöntetűen a cigányságra ráverni a bűnt, de erről sokszor leírtam már a véleményem – ha már a cigánybűnözés szót használják, vágjuk ketté, a bűnözéssel foglalkozzon a rendőrség, a cigánysággal a szociológusok. Lenne munkájuk elég, de ne keverjük, ami nem keverendő.

Viszont az igazán nagy baj nem is a gyanúsított etnikuma. Hanem az, hogy csakis erről beszélnek.

Annyira nagy vehemenciával folyik a cigányozás, hogy az épp a legfontosabb, elemi jelentőségű kérdést árnyékolja el: a nők elleni erőszak ügyét. Erről kéne beszélni, mert ez az általános, óriási baj ebben az országban, nem az, hogy az egyik állat, akit sikerült elkapni, sajnos túl későn, éppen cigány volt. Nem arról kéne beszélni, hogy ki támadott, hanem hogy kit – egy totálisan ártalmatlan, fiatal nőt, aki az utolsó fotói tanúsága szerint legalábbis nem öltözött kihívóan, nem tett semmi provokálót, csak mert szép lenni és jól érezni magát, ahogy azt nők százezrei teszik szombat esténként. Hogy ennyi erővel ugyanígy lehetne áldozat bármelyik másik fiatal nő, aki éjszaka nem társaságban sétál haza. A te lányod, a te húgod, akárki. És persze, ne legyünk paranoiásak, nyilván én sem úgy fogom tölteni a következő szombatomat, hogy vajon nem rabolták-e el a húgomat – de mégis, az, hogy ez nem egy elszigeltelt jelenség, nem tartható állapot.

Épp az előző hét végén haragítottam magamra egy lányt, azzal, hogy nem akartam, hogy egy számára ismeretlen vidéken, egy másik ország vadidegen városában egyedül menjen. Igen, lehet mondani, hogy felnőtt ember arra járkál, amerre akar, de akkor itt egy ilyen hír – és nem, nem normális az a világ, amiben a lányokat jogosan félthetjük, csak mert oda és olyan társaságban, vagy épp egyedül, szeretnének menni, ahova szeretnének.

Erről beszéljetek, emberek, ne az etnikumról. Bűnös senki nem lesz, csak mert cigánynak született. Áldozat bárki lehet, csak mert nőnek. Ezzel kezdjetek valamit.

Poénkodhatnék egy sort Matolcsy György tündérmesés interjúján, de az első döbbenet még ennél is súlyosabb. Komolyan nem tudtam elképzelni, hogy a magyar gazdaságot közelről látó, a világgal legalább minimális kapcsolatban is élő ember ilyet mondjon, mint amit gazdasági miniszterünk. A másik magyarázat néhány változatos tudatmódosító szer lehetne, de ugye ezt Matolcsy esetében kizárhatjuk. Úgyhogy igen, szögezzük le a tényt: Magyarország nemzetgazdasági minisztere szavai súlyának teljes tudatában azt mondta, hogy tündérmese van nálunk, hogy vége a válságnak, és hogy nonszensz az, hogy itt bármi is rosszul állna a gazdaságban.

Jó, persze, ha logikusan továbbfolytatjuk Matolcsy gondolatait, akkor valóban hihetetlen távlatok nyílnak meg az ország előtt. A villamosokon például új szövegeket lehetne bevezetni, a you can change to metro line szrí mellett jöhetne a valójában nincs is tömegnyomor mondat, Borsodot hangosbemondós autókkal lehetne körbejárni, üvöltözve, hogy nagy a jólét, nagy a jólét, és az Eb-sörsátrak felett is ott a helye a molinónak, hogy mi valójában kijutottunk.

Nem tudom, Matolcsy mennyire szokott másokra odafigyelni, amikor dolgozik – mert úgy tűnik, a valóságra nem igazán –, de ha mást nem, legalább a saját államtitkárát igazán meghallgathatná. A VG e heti konferenciáján elhangzott az a mondat, hogy attól, hogy a politikusok mantraként mondogatják, hogy növekedés, növekedés, attól növekedés még nem lesz, és ezt nem egy ortodox liberális renitens mondta, hanem Cséfalvay Zoltán, Matolcsy közvetlen követője az NGM hierarchiájában. Na igen, speciel ha rajtam múlna, rajta és Vargán kívül senkit nem nagyon engednék gazdaságpolitikáról nyilatkozni a kormányból, rajtuk legalább látszik az, hogy ha sok kérdésben lehet is vitatkozni velük, alapvetően pontosan tudják, mi van ezzel az országgal, és van elképzelésük, hogyan tovább.

Ami pedig Matolcsyt illeti, róla a nyilatkozata után három dolgot tudok elképzelni. Vagy ennyire hülyének nézi Magyarországot, vagy azt gondolja, hogy ilyen könnyedén beadhat bármit a külföldieknek, vagy tényleg komolyan gondolja, amit mondott.

Nem tudom eldönteni, a három verzióból melyik a legrosszabb.

“A szabadság csodaszarvasát űztük
négyszáz éve. De ki fut most utána?
Te érted el. Szívós vagy. Egy országot
toltál át Ázsiába”
(Faludy)

Érdekes dolgok szoktak történni május 26-án. Ma hatéves például az őszödi beszéd, hatvannégy Gálvölgyi és Tarlós (ezt vajon hányan tudták, hogy egy napon születtek?), huszonhét én, de ebből remélhetőleg soha nem lesz történelmi emléknap, és ma száz éve született Kádár. Meg persze ma lenne Puskin születésének évfordulója is, bár itt az ortodox naptár bekavar, de soroljuk ide, végre valaki a keleti blokkból, akire kétkedés és politika nélkül fel lehet nézni.

Úgy emlékezünk meg Kádár századik születésnapjáról, hogy eközben újra tombolni kezdett Magyarországon a Horthy-kultusz. És jönnek vissza a megszépült vagy át sem élt emlékek, itt halljuk a Kádár- és a Horthy-rezsim relativizálását, mintha nem is lett volna 1989. Pedig megtörtént, a magyar történelem legnagyobb éve volt, teljesen függetlenül attól, mi jött utána – és most megint egy olyan világban élünk, hogy vagy Kádárt, vagy Horthyt visszasírja az ország jelentős része. De még pontosabb talán azt mondani: mindkettőt egyszerre.

Mert a könnyűkezű diktátor kényelmes világot ígér. A mai Magyarország két hatalmas léthazugságban fuldokol: Horthytól megkapta a hitet, hogy minden jobb lesz pusztán attól, ha visszacsináljuk Trianont, Kádártól pedig azt, hogy munka nélkül is eltarthat az állam. Közösen mindkettejüktől pedig azt tanulhatták az előző generációk, és aztán átadták a mainak, hogy elégedj meg a középszerrel, kösd meg a magad kis kompromisszumait, ne szólj bele a nagyok dolgába, és akkor békét kapsz, senki nem fog bántani a jó meleg mocsárban. Ennél nagyobb bűnt, hogy ezt elhitették a néppel, senki nem követhetett el Magyarországgal szemben.

És elnézik nekik, mert valóban volt rosszabb. Horthy nem volt Szálasi, és Kádár is felüdülés lehetett Rákosihoz képest. Valóban, mindketten kevesebb embert gyilkoltattak meg, mint a legnagyobb rémek – bár így is elég sokat ahhoz, hogy ne sajnáltuk volna tőlük, hogy falhoz állítsák őket. Mindketten csak rövid ideig tartottak fent terrort, és aztán megindult a konszolidáció. Mindkettejük idején volt némi fejlődés az országban. De mindez nem ment semmit.

Nem ment semmit, mert mindemellett megnyomorították az országot, lélekben és anyagiakban egyaránt. Mert mindketten olyan állapotokat hagytak maguk után, egy összeomló, hazug világkép mellé állva, amiből kimosni magunkat évtizedek munkája. Mert egyik a háborút hozta be, a másik a lassú, csendes pusztulást. És mert mindketten olyan álomvilágba ringatták a magyarokat, amiből az ébredés fájdalmait még csak most kezdjük el megélni.

Kívánom ennek az országnak, hogy eljöjjön még az az idő, amikor senki nem állítgat Horthy-szobrokat, és amikor senki nem ünnepel nosztalgiázva Kádár születésnapján. Hogy jöjjön el az a kor minél hamarabb, amikor túltesszük magunkat az egész mocskos huszadik századon. És akkor ez a két senki majd oda kerül, ahova valók: a történelem szemétdombjára.

Szomorú az az ország, ahol a legnagyobb öröm, hogy szobrokon lehet vitázni. Most épp Horthy, azelőtt Károlyi, szegény József Attila, és egyszer még Nagy Imre is szóba került. Hát gyönyörű.

Tényleg nem azzal van a bajom, hogy annyira nem is túl régi történelmi dolgokon az emberek vitatkoznak, meg ha felháborítónak látnak egy-egy múltbeli embert. Semmi gond ezzel, Károlyi meg Horthy is politikusok voltak, a politikus pedig definíció szerint megosztó. Más kérdés, hogy ahogyan Károlyi nem tehető szerintem közvetlenül felelőssé a tanácsköztársaságért és Trianonért, hanem simán csak gyengekezű és az adott helyzetre katasztrofálisan reagáló vezető volt, ugyanúgy Horthyt sem nevezném tömeggyilkosnak és háborús bűnösnek, csupán egy megélhetési politikusnak, aki a saját hatalma megtartása érdekében a katasztrófa közelébe kormányozta Magyarországot, és csak túl későn jött rá, hogy ebből nem akkor fordul vissza, amikor ő szeretne, mert nincs visszaút. De ez is csak egy vélemény, nem állítom, hogy másnak nem lehet igaza, lehet vitatkozni vele.

A hatalmas nagy baj az, mégpedig mindannyiunké ebben a szerencsétlen kicsi országban, hogy ilyen, lassan már évszázados sérelmek felemlegetésével vagyunk elfoglalva, ahelyett, hogy azzal foglalkoznánk, mi lesz ezután. Brutális magyar GDP-csökkenésről szóló adatok jöttek ki épp tegnap, ma arról van szó, hogyan lehetne megúszni, hogy ha a görögök bedőlnek, akkor legalább ne rántsák magukkal teljes Európát, a kormánynak gyakorlatilag nincs koncepciója szinte semmire, ami fontos téma lenne manapság, ami azért különösen gáz, mert amúgy az ellenzéknek se – na ezzel foglalkozzunk előbb. Aztán majd jöhetnek a szobrok is.

Futóversenyadó, hogy ne zavarják a forgalmat. Telefonadó, meg internetadó, ötkulcsosság, meg minden hasonló szépség. Gyönyörűen beindult az ötletelés az elmúlt napokban, a végeredmény viszont a bonyolult elgondolásoknál sokkal egyszerűbb lesz. Az, hogy fizetni fogunk.

Ez önmagában nem baj. Én például tényleg el tudok képzelni olyan helyzetet, amikor szívesen adózom. Jó, nyilván nem örülök annak, hogy elvesznek tőlem pénzt, de megértem, elfogadom, és azt hiszem, nem annyira nagy kunszt túl lenni azon a szinten, hogy minden adózási kötelezettségre felháborodva fujjoljunk. Na de ami most zajlik, az mégis sok. Pedig csak két apróság kéne ahhoz, hogy elfogadható legyen.

Először is az, hogy lássuk a célt. Semmi több, csak hogy tudjuk azt, hogy amire a pénzünket elköltik, az valami értelmes dolog, amitől később akár még jobb is lehet. Nem pillanatnyi programocskák, ad hoc ötletek, hanem valóban egy átgondolt koncepció alapján költené az állam és a város az adóbevételeit, aminek megvan a célja, látjuk az irányvonalát, és tudjuk, hogy milyen eszközökkel jutnánk el milyen A pontból milyen B pontba. Ez annyira nem vészesen nagy szó, egy átlagos cég vezetői így szokták irányítani a saját vállalkozásukat – és ugyan a politika ennél pár fokkal azért összetettebb jelenség, mégsem kötelező, hogy egy teljesen átláthatatlan káosz legyen belőle.

És talán még ennél is zavaróbb most a stílus. A mindenkit hülyének néző indoklások, a magyarázkodások. Zavarja a forgalmat a futóverseny. Persze, pont hétvégén, amikor úgyis csak feleannyian közlekednek autóval, mint máskor, aha. Épp néhány hete történt, hogy egy barátom kicsit megszorulva pár ezrest kölcsönkért tőlem, szívesen adtam is neki, de olyan körülményesen magyarázkodva vezette fel, hogy már kénytelen voltam közbeszólni, hogy elég annyit mondania: Kedves Iván, kéne pénz, hamar visszaadom. Ez hat szó, amiből egy a nevem, ennyit állítólag még egy fejlettebb csimpánz is meg tud jegyezni, én is hallgatok rá. A városnak vagy az államnak ráadásul még az sem játszik be, hogy nem akar minket megbántani, tényleg mondjanak annyit, hogy drága budapestiek/kedves magyarok, iszonyú nagy baj van, pénzre van szükségünk.

Nem mondom, hogy mindenki megértené, az is teljesen biztos, hogy vitázni kéne, miért van ilyen helyzet. De hogy sokkal elegánsabb lenne, mint a mostani magyarázkodás, az is teljesen biztos.

Áder János állítólag horgonyember, legalábbis Orbán Viktor jellemzése szerint. Hát így jártunk, más országokban Batman meg Superman van, nekünk Bridgeman meg Horgonyman jutott. Egyébként tényleg nem értem, miért imádja minden magyar jobboldali politikus a hajózási hasonlatokat, amikor az egyetlen, aki tényszerűen ért is hozzá, az Szalma Botond, akit épp kiutálni készülnek a KDNP-ből, de ez legyen az ő bajuk. Mi inkább azzal legyünk elfoglalva ehelyett, hogy vajon jó elnök lehet-e Áder.

Az elnöki poszt tekintélyét vissza kell adni. Most, azonnal. Három olyan elnökkel indítottuk a demokráciánkat, akiket lehetett ugyan támadni más-más okok miatt, de akik valami okot mégis adtak arra, hogy tiszteljék őket azok is, akikkel politikailag nem egy oldalon álltak. Az elnökök személyének kiválasztásában néha teljesen meglepő módon felülmúlva magunkat úgy viselkedtünk, mint egy rendes európai jól működő állam, egészen 2010-ig. Schmitt, akin gyakorlatilag a beiktatása óta felváltva röhögött és háborgott a fél ország, a porig rombolta ennek a posztnak a tekintélyét. Ezt kéne most visszaszerezni, szinte semmi más fontos feladata nem lesz a leendő elnöknek, ha már közjogilag tényleges hatalma szinte semmi nincs.

Áder János erre jó eséllyel alkalmatlan. Nem azért, mert buta volna, nem azért, mintha nem tudna két értelmes összetet mondatot elmondani egymás után, nem olyan ok miatt, hogy nem tudná akár a nemzetközi diplomáciában, akár bármilyen protokolláris helyzetben, hogy mi a feladata, amit az ottani illem megkövetel. Nem, ebből a szempontból ő nem támadható, profi politikus, sőt, nyilvánvalóan sokkal jobban fogja tudni képviselni mások előtt az országot, mint Schmitt, akit nyilvánvalóan körberöhögtek volna a háta mögött, ha marad. Ami miatt mégsem jó jelölés most Áder erre a posztra, az az, hogy pártpolitikus.

Amire most szükségünk lenne, az egy ember, aki képes valami egységet képezni az országban. Aki lehet, hogy jobboldali gondolkodású, sőt, akár Fideszhez kötődő – hiszen ha már megszerezték a többséget, ilyen jelöltet választani bőven joguk van -, de aki valami olyasmit mégis letett az asztalra, ami miatt nem csak politikusként ismerik és tisztelik. Ahogy Göncz és Mádl sem titkolta korábbi pártkötődését, mégis csináltak már valamit, ami miatt minden politikától függetlenül is el lehetett ismerni őket. Ha már annyira fontos az a nemzeti együttműködés, akkor az az önmérsékletről is szólna – és azért a kormánypárt egyik legrégebbi belső emberét elnöknek jelölni minden, csak nem önmérséklet. Próbáljuk már meg elképzelni, ahogy valami nagyon komoly politikai vita hevében egyszer csak kiáll Áder, és elkezd békíteni, megtalálni a közös alaphangot, amit elfogadhat az egész magyar nemzet, és felnézünk rá, megfontolva a véleményét. Nevetséges kicsit, nem?

És azért érdemes eljátszani a gondolattal. Ha úgy alakul a helyzet, hogy két év múlva ilyenkor leváltják a Fideszt, milyen látvány lesz Áder, ahogy kormányalakítási megbízást ad valakinek, aki nem Orbán Viktor? Mondjuk az biztos, hogy nem csak akkor nem fog mosolyogni.

Schmitt Pál plagizált, vagyis lopott, csalt, és amikor ez kiderült, majd letagadta, hazudott is. Az ő dolga. De Schmitt Pál nem mondott le a köztársasági elnöki címről mindezek után, ez pedig már mindannyiunk ügye. Hatalmas baj van a fejekben, egyben legalábbis mindenképp. Mert amit itt most látunk, az a teljes morális és erkölcsi megsemmisülés.

A tegnap esti interjúban – ami sokkal inkább volt egy sértett ember vádaskodása, természetesen mindenki hibás, csak ő nem – még csak nem is az dühített fel a legjobban, hogy nem mondott le. Nem is az, hogy mentegette magát. Hanem az, hogy látványosan hülyének nézett tízmillió magyart.

Kicsit hadd bújjon ki belőlem az újságíró. Vannak nekem is olyan interjúalanyaim, akikről egy-egy pillanatban tudom, amikor beszélünk, hogy akkor épp nem mondanak igazat. Nem szoktam ezen felidegesíteni magam, sosem, ezt komolyan mondom. Ha kiszúrom, hogy hazudnak, akkor megpróbálok erre rákérdezni, úgy vinni a beszélgetést, hogy az olvasók is tudják, miről van szó, de nem haragszom meg az interjúalanyra. Nem teszem, mert pontosan tudom, hogy megvan a politikai, gazdasági, akármilyen oka arra, hogy az adott pillanatban nekem és azoknak, akik majd olvassák, ne mondjanak igazat. Nekik ez is a munkájuk része, nekem meg az, hogy lássam, mikor csinálják. Nincs harag.

Amit viszont nem viselek el, az az, ha hülyének próbálnak nézni. Ez nagyon ritka alkalom, tényleg alig történik meg, de ezt nem bírom. És nem megsértve vagyok olyankor, amikor nagyritkán ilyen helyzet van, mert tudom, hogy ez nem nekem szól, hanem dühös. Hogy ez az ember most komolyan azt hiszi, hogy az olvasóink olyan buták, hogy ezt beveszik? Ugyanezt éreztem tegnap este Schmitt beszédét hallgatva.

Az elnök morálisan megsemmisült. Pont, kész, vége, ezen nincs mit vitázni, aki lop, majd azt tartja hibásnak, aki lebuktatja, és úgy tesz, mintha mi se történt volna, az nem alkalmas arra, hogy kifejezze a nemzet egységét. Hogy képviseljen minket, magyarokat. Nem a Fideszt, az az ő bajuk lenne. Minket, minden magyart, bárkit körülöttünk, és mellesleg személyesen engem is. Mert egy elnöknek ez a dolga, legalábbis kívülről így tekintenek rá. Igen, kedves magyarok, az elnökünk hülyének néz minket, titeket, engem, mindannyiunkat, mert komolyan azt hiszi rólunk, hogy bevesszük azt a maszlagot, amit az este megpróbált beadni. És nagyon hangsúlyoznám: ez nem politika, ez nem baloldal vagy jobboldal kérdése, nem véletlen, hogy nagyon sok tisztességes jobboldali kéri a lemondását. Ott volt a Fideszben a püspökladányi polgármester, aki nemrég halt meg, emlékezhetünk, ő 2008-ban lemondott a parlamenti képviselőségről. Annyi csinált, hogy beordibálta az ülésteremben, hogy Lógni fogsz!, és belátta a szavai súlyát, majd az egyetlen helyes utat választotta, az azonnali lemondást. Így kell ezt.

És igen, soha nem gondoltam volna, hogy ezt a mondatot le kell írnom valaha életemben, de eljutottunk arra a pontra, hogy van egy politikus, akinél Gyurcsány Ferenc Őszöd utáni reakciója tisztességesebb és hitelesebb. Ő sem mondott le, ő is magyarázkodott, ő is elég ügyetlenül és hiteltelenül, de ő legalább egyszer kimondta azt a szót, hogy bocsánat. Itt tartunk.